Megvan a fele. Kevesebb van vissza, mint, amennyi mögöttem van. El sem hiszem. Vegyes érzések kavarognak bennem. Egyrészt örülök nagyon, mert igenis sokszor vágyom haza, a szeretteimhez, a biztonságos kis környezetembe, a meleg, napos időbe, de…nehéz elmondani, hogy több, mint három hónap után milyen mély érzések is köthetnek egy „idegen” helyhez.

Még nem kell búcsúznom, de már most tudom, hogy mennyire fog hiányozni a víz. Akármennyire kettős is lehet ez a kijelentés. Igen, közel kerültem a vízhez három hónapja, de itt annyira jelen van mindenhol, hogy egyszerűen a részem lett. Olyan megnyugtató kiülni az erkélyre reggelente és nézni, ahogy ébredezik a város és a csatornában meg úsznak az otthon nem ismert, fura hangú és kinézetű madarak. Láttam már úgynevezett holland búvárkacsát, fehér kacsát és félelmetesen emberi hattyút is, aki csak áll az utcán és mérgesen figyel. Emellett a sok utazás is annyira meghatározó része lett ennek a félévemnek, hogy, ha hazamentem, akkor sem nyugszom le. Rájöttem, hogy nincs jobb élmény, jobb szuvenír vagy ajándék, mint, hogy utazhassak, felfedezhessek. A biciklim még egy olyan dolog, amit legszívesebben beletömnék a kézipoggyászomba mondva, hogy ez csak egy óriási szendvics, amit Anyukám készített, mert nem szeret elengedni étel nélkül, főleg külföldre. (Az óriásszendvics igaz történet.)

És itt jönnek képbe a családom. Ugyanis a legnagyobb ajándékot kaptam tőlük húsvétra: segítettek eljutni Ausztriába a tesómhoz, hogy mind együtt tudjunk ünnepelni. Először arra gondoltam, hogy mivel szünetem van akkor, ezért elmegyek valami olcsó városba, országba és majd beszélünk, ők meg Ausztriában egyesülnek. De kiszámolva a financiális hátterét ennek a dolognak, úgy beszéltük meg, hogy segítenek és mind együtt lehetünk. Nagyon vártam és el sem hittem, hogy annyira jól éreztem magam, hogy nem akartam visszajönni a sík Hollandiába. Imádom a hegyeket! Amikor kiszálltam a repülőből Salzburgban, nem akartam hinni a szememnek, olyan csodálatosak voltak a hatalmas, havas hegytetők! Nagyon fura volt, mind a hegyeket, váltóval rendelkező bicikliket látni, mind az osztrák nyelvet hallani. Annyira fura volt, hogy, a mikor hozzám beszéltek és tőlem kérdeztek, holland szavakkal díszített épkézláb német mondatokat tudtam összerakni. Agyrobbanás. Az egyedüli dolog, ami otthonos érzést keltett, az az euró látványa és a bolti árak voltak. Hello euro, my old friend! Most már nem hiszem azt az egyjegyű eurót meglátva, hogy milyen kis pénz, milyen olcsó. Most, pár hónap után már megszoktam az értékét.

Nem is tudom, hogy miket írhatnék arról a családi hosszú hétvégéről, mert egyszerűen csodálatos volt! Végre újra együtt, mint nagyon régen. Egyesültünk, Európa különböző pontjai egy pontban összeértek pár napra. Tényleg hatalmas élmény volt. Gyönyörű helyekre vittek a Zitáék; zöldes-kékes tóhoz, a havas hegyek között, sípályára fel, és egy havas hegyre fel, ahonnan SZÁNKÓVAl csúsztunk le!! A mai napig nem is hiszem el, hogy több ezer méterről csúsztunk szánkóval! Az elején nagyon féltem, mert ezer éve nem csináltam hasonlót, de néhány kifarolt-hófalra-csúszott és bogárként-a-hátamon-kapálózás után belejöttem. ZSENIÁLIS VOLT!
A húsvéti kosztról nem is beszélve! Itt is köszönöm Édesanyám azt a jót és sokat, amit teherautóval kellett átszállítani a határon! Két hónap legolcsóbb toastkenyeren élés és elfelezett szalámik, beosztott sajtszeletek után végre nem kellett számolnom és spórolnom, hanem ZABÁLTAM. Bármilyen csúnyán is hangzik, igaz. Az első két kinti hónapom alatt fogytam egy keveset és látszott is, éreztem is. Most végre ehettem amennyi csak belém fért, és ezt nem is szégyelltem. Meg is mondtam este kilenc fele, hogy ugyan a gyomrom nem kívánja a vacsorát, de a lelkem igen. Most megtehetem, most kell felraktároznom és Hollandiában úgyis lefogyom. Csodálatos volt a sok sonka, sós kalács és ilyen-olyan sütemény. Jégkrém. Mennyei hétvége volt!
Úgy éreztem előtte, hogy nagyjából felnőttem az elmúlt hónapokban, sokat tanultam, „elestem” és felkeltem, megy egyedül az élet. De ez a hétvége arra is ráébresztett, hogy oké, ez is igaz, de az is igaz, hogy néha szüksége van az embernek a gondoskodásra. Akkor is, ha az egy ölelés hónapok után vagy egy házi koszt.

Őszinte leszek: borzalmas volt hazajönni. Egyrészt, mert késő este volt, egyedül lettem újra és esett. Mintha dézsából öntenék. Üdv újra, Hollandia! Köszi!
De nem volt mese. Az vigasztalt, hogy mennyire menő vagyok, mert úgy bicikliztem az állomásról a szállásomra, mint egy igazi holland! Az egyik kezemmel kormányoztam, a másikkal a kis bőröndömet húztam. Mindezt zuhogó esőben, hidegben és késő este. #SWAG

Húsvét utáni hétvégén voltak a választások és a világért sem szerettem volna kihagyni (és már pár hónapja le is adtam a kérvényt, hogy kint is szavazhassak), így azon a vasárnapon Hágában szavaztam. Pár magyar ismerősömmel találkoztunk a megállóban, aztán egyszer csak jött egy lány, aki csatlakozott hozzánk. A villamoson a négyes ülés negyedik embere is egy lány volt, aki ment szavazni. Aztán a célállomásunknál leszállt a fél villamos és ment szavazni. Csodálatos élmény volt! Annyi idegen, külföldön egy csapat lett. Hihetetlen érzés volt egy perc alatt kb. barátokat szerezni. A képeken lévő emberek háromnegyede számomra idegen volt a kép készülte előtt fél órával. Néha egy ilyen élmény gyorsabban összehozza az embereket, mint gondolnánk. Jó volt magyart hallani, kicsit otthon-otthon éreztem magam.

A szobatársammal néha megvívjuk néma csatáinkat, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy ezerszer rosszabb is lehetne. Kedves lány és, ha valami nem tetszik (haja a zoknimon, ragacsos asztal, két hetes por, stb.), azt tudom, hogy nem direkt csinálja. Ilyen. Nem lehet rá haragudni. De mi sem tagadás, hiányzott a privát szféra. Nekünk máshogy van elrendezve a szobánk, mint a többi átlagban. (Nekünk horizontálisan van elosztva a szoba, másoknak vertikálisan.) Miért is jobb a többiek megoldása? Mert úgy mindenkinek jut napfény, természetes fény és nem lesz valamelyik lakónak része egy átjáró. Itt lásd: az enyém. Elegem lett, hogy, amikor még hétvégén tovább fetrengtem az ágyamban, akkor egy videóhívásnak köszönhetően Kínából is láthatták, hogy hatalmas plüss nyuszival alszom, extra kócos hajjal. Ez nem hiányzott, így kicsit átrendeztem az én részemen a bútorokat és így végre nem moziműsor a fetrengésem.
Azért is mondanám a köztünk lévő kulturális különbségeket átok ás áldásnak is egyszerre, mert kicsit bekattan valami, amikor az erős, hosszú fekete hajszálát a zoknimról szedem le, vagy öblítem le a mosdókagylóból, de sosem takarítottam még ennyit és ilyen hatékonyan és tudatosan, mint most. Anyukám büszke lenne rám, ha látna. Vízvezeték-szerelőnek is mondhatom magam, mert a zuhany eltömődöttségét is megoldottam egy pár hete…Kiszedtem egy masszív mennyiségű hosszú fekete hajköteget, szinte parókát a zuhanylefolyóból, mert nem bírtam már, hogy kb. tócsában zuhanyzunk, mert nem megy le a víz. Ezután ezt a kis parókát lehúztam a WC-n inkább minél előbb, közben reménykedve, hogy a WC legyőzi azt a mennyiségű ázsiai hajat.
Kedvenc élményem vele, amikor paradicsomot melegített. Igen. Mikróban. Arra jövök haza, hogy égett szag van, gusztustalan narancsos foltos a mikró. Kitakarítottam már másodszor, de nem bírtam ki és szóltam neki, hogy légyszi ne hagyd így a mikrót, mert nem szívesen takarítok büdöset utánad. Erre ezer bocsánatkérés után (tényleg kedvesen és kétségbeesetten mondta, hogy Sorry) elmondta, hogy betett egy paradicsomot tíz percre, de elfelejtette és meggyulladt. Mondtam rendben és máris nyúltam a telefonomhoz, hogy ezt elmesélhessem szüleimnek, mielőtt kitör belőlem az érthetetlenség kacaja. Azóta minden rendben a mikróval és paradicsomot sem láttam a kezeiben.

A suli tetszik, sikeresen túl vagyok az első vizsgaidőszakon, a következő a hónap végén lesz. Vannak nehezebb napok, házik, de érzem, hogy fejlődöm. Még edzésen is vannak olyan szavak, amik anno ismeretlenek voltak, de múltkor is elmondtak valami kifejezést, ami hallatán elmosolyodtam, mert kb. tényleg felvillant egy villanykörte a fejem fölött, hogy én ezt melyik könyvben tanultam és még a jelentését is tudtam! Apró élmény, de sokat jelent.
Nemrég meg elolvastam egy majdnem 200 oldalas könyvet hollandul 24 órán belül. Aki ismer, tudja, hogy nagyon lassan olvasok, nem úgy, mint Apukám, aki egy óra alatt kiolvasna ezer könyvet is, olyan gyors. Szóval egyrészt magamhoz képest gyorsan és hatékonyan olvastam; magyarul nem kellett használnom minden harmadik szónál szótárt és ez szupi volt! Mivel sikerültek a vizsgáim, ezért megvettem magamnak az egyetemi pulcsit is, amire úgy vágytam és, amiben majd veszem otthon az Aldiban a heti lilahagyma adagomat és kedvenc vajkrémemet.

Rengeteg szép helyen jártam és programon vettem részt ebben az elmúlt hónapban is; jácintmező, tulipánkert, hágai majális, Hágai és Leideni Király Szülinapja, Volendam, Zaanse Schans, stb.
Kétszer is volt látogatóm, ami nagyon jól esett. Volt őrsvezetőm, barátnőm Fanni jött el egy hétvégére és felfedeztük együtt újra Amszterdamot egy újabb szemszögből, megnéztük a tulipán-rengeteget és megmutathattam az én (mostani) otthonomat is. Előtte egy héttel két csoporttársam jött el és szálltak meg nálam. Jól indult a hétvégénk, de sajnos második nap egyikünk bokája kiment (nem lehetett tudni, hogy kiment, elrepedt vagy eltörött-e) és muszáj volt elmennünk elmenni a sürgősségire, hogy biztosat tudjunk és helyén kezeljük a dolgot. Szóval késő esténket az ügyeleten töltöttük, így a holland egészségügybe is betekintést nyerhettünk. Az este egyik legjobb része az volt – ami kicsit mindegyikünket feldobott -, hogy a fiatal orvos sushi-s zoknit viselt. Zseniális!

Telnek a hónapok és egyre jobban úgy érzem, hogy otthon vagyok. Ismerem a járást, az utakat, van néhány fix programom és szabad utaznivaló-hétvégém. Imádom! Nem szeretnék hazudni, ezért bevallom, hogy még mindig eltörik néha a mécses. Néha nehezebb napjaim vannak, egy családi idillt megélve/látva, otthoni barátok közös programjait nézve vagy csak simán elegem lesz a rossz időből és fáj látni az otthoniak rövid gatyás, lenge ruhás, napbarnított bőrű képeit. Közben hálát adok annak az elmúlt hétnek, amikor megtapasztalhattam a 20+ fokos napokat is. Isteni volt! Egy nap még el is kezdtem stresszelni, hogy nincs még nyári ruhám itt, nem tudok rövid ruhákat húzni, mert nincs. Jó érzés volt végre ilyenen „aggódni”. És az, hogy még kicsit le is égtem? Örültem neki, mert (egyrészt nem volt komoly és nem tartott sokáig) legalább láttam magamon, hogy NAPON voltam. Apró örömök.
A baráti keresések, érdeklődések kezdenek elmaradozni, gondolom ez normális. Mindenki megszokja a mostani helyzetet. Reménykedem, hogy ez nem megy a kapcsolatok rovására. Bízom az igaz barátokban. Nehezebb napokban kisebb a hitem, de mindig van holnap. Az a jó, hogy van itt kit hívnom, van, aki hív, hogy menjünk ide-oda. Akkor is, ha néha nehézkes az anyanyelvű angol megértése, hálás vagyok az itteni társaságomnak!
A távkapcsolat igen nehéz. Néha az egyik félnek, néha a másiknak nehezebb, de legalább biztosak vagyunk a sikerben, abban, hogy végig tudjuk csinálni, közösen, együtt. 
A családommal is majdnem minden nap tartom a kapcsolatot, főleg Szüleimmel, akik a mai napi kitartó hallgatósága a mindennapi (akár már uncsi és sok) mesélnivalóimnak, küzdelmeimnek. 
Fáj kicsit, hogy egy hétig tele volt a Facebook, Instagram diplomaosztós képekkel, instasztorikkal, gifekkel, stb. Örülök az ismerőseim, barátaim sikereinek, de nem tagadom, hogy kicsit én is lennék köztük, aki a diplomaszerzés kapujában áll. De még mindig azt mondom, hogy nem cserélném el ezt a sok élményt, életrevalóság-leckéket és kalandot egy fél évvel előbbi diplomaszerzésért. Legalább februárban kisebb esély van arra, hogy beizzadok az ünnepi ruhámba. Éljen az Erasmus-félév! 

Január 17-én érkeztem Hollandiába és azóta minden egyes nap egy kaland. Lehet az jó, de néha kicsit rossz is. A következő sorokban őszintén szeretnék írni arról, hogy miket éltem át, hogyan éltem meg őket és mit is jelent igazán külföldre költözni és kint tanulni, ha csak egy fél évre is. 

Az egyes bekezdéseknek kedvenc pécsi zenekarom dalcímeit- és szövegeit használtam fel, így is jelezve, hogy honnan is jöttem. 

„Anyám is lelépett volna már százszor, de mégsem,…összetartja valami”
Anyukám elkísért költözésem során. Együtt voltunk az első három napban, amíg beszereztem a kulcsokat a szálláshoz, megvettük az alap élelmiszerkészletet és takarító szettet, mert hát kellett. Szállásom biciklivel kb. 10 perc a városközpontból, de gyalog…egy örökkévalóságnak tűnt. Akkor mentünk a szállásra, amikor a legendás 60km/h-s szél volt és persze: eső. Google Maps-en kerestem a szállást, aminek vagy már víz alatt kellett lennie vagy másik országban, mert annyit mentünk. Egyszer össze is omlottam, hogy nem érdekel, nem akarom megtalálni, kint van a fenében, hagyjuk! Szerencsére nem voltam egyedül, így végül meglett. Egy nyugodt környéken, nagy társasház egyik apartmanja az enyém, vagyis a miénk, a kínai szobatársammal. Őszintén szólva először megijedtem kicsit nehéz lesz vele szót érteni a különböző kultúra és szokások ellenére, főleg az előítéleteim ellenére, mint pl. csoszogás, telefon fél mm-es távolságban bámulása, stb. De szerencsére nagyon aranyos, mosolygós, segítőkész. Persze tökéletes szobatárs nem létezik senkinek, így azért elmondom, hogy az bizony igaz, hogy az ő kultúrájukban a takarítás nem a kedvenc „muszáj-elfoglaltság”, a csoszogás kicsit igaz és a tésztát úgy szürcsöli és szippantja be, mintha egy tehetségkutatóban ez lenne a száma, hogy minél nagyobb mennyiséget, minél hangosabban szippantson be. Ha nem lenne fülhallgatóm, valószínűleg kipróbálnám a folyosón alvást. Visszatérve a szálláshoz: van egy egész nagy erkély, külön konyha és fürdő kettőnkre. Így igen luxus körülmények között élek, hollandiai viszonyban kedvező áron, így nem panaszkodhatok. A KUK-ban kb a tized része volt a szobának az „én részem”. Az otthonról hozott fényképekkel és az elmúlt hónapban szerzett és kapott képeslapokkal feldíszítve igen otthonos helyem lett.
A szállás körüli teendők sem voltak teljesen akadálymentesek. Rossz kulcsokat kaptam. Persze ez akkor derült ki, amikor már a szálláson voltunk. Ha nincs otthon a szobatársam, akkor nem jutunk be. Úgyhogy mehettem vissza a következő napokban, hogy elnézést, ez nem jó. De most már van mindenféle kulcsom, régi és új is.
Ezúton is köszönöm Anyu, hogy kibírtad, hogy az első napokban is mellettem maradtál, miután nem egyszer akadtam ki és tört el a mécses!

"Nem, nem, nem, nem. Nem érinthet meg"
Itt nem emberi érintésekre gondolok, hanem máris pénzügyi vizekre evezek. Ha valaki Hollandiába jönne - akár meglátogatni - az készüljön némi készpénzzel. Azt hittem, hogy én vagyok a világ legfelkészültebb Hollandiába-utazó, de sajnos nem így történt. MasterCard kártyámat aligha fogadják el valahol, legalábbis, ami a kisvárosokat - mint Leiden - érinti. Csináltattam egy deviza alapú, komoly kártyát, de az sem működik. MasterCard. Itt maximum Amszterdamban tudtam a kártyámmal érvényesülni és, amíg nem lett holland kártyám, addig készpénzből éltem. Az egyetemen van egy automata, hogy az egyetemi kártyát (ilyen is van, LU-kaart a neve) fel tudjam tölteni némi pénzzel, hogy utána arról tudjak nyomtatni, fénymásolni, stb. Ez az automata mindenre képes, ami a pénzlevonást illeti: bedughatom a kártyát, lehúzhatom a mágnes csíkot vagy odaérinthetem "PayPass"-os módon. Nem hatja meg. Egyik sem. Kénytelen voltam egy holland kártyát is csináltatni, ami menő dutch orange ING bankos lett. Az is volt egy procedúra. Röviden kellett hozzá ISBN number-t (ez az a szám, ami azért jár, hogy "holland polgár" vagyok augusztusig) csináltatnom, majd bankba ezzel bemenni, utána várni napokat az aktiválásra ás kártyára. Hiba volt az aktiváló kóddal. Miután megoldódott, jött az utalás. Deviza utalás jó néhány nap. Két hét alatt "holland" lettem. Történetem lényege: a mai modern világban is érdemes készpénzzel külföldre készülni, mert vannak izolált banki társadalmak, mint a holland.

"Majd"
Az első két hetem a pénzügyi helyzetem rendezése mellett főként a bicikli-kereséssel telt. Néhányan tudjátok, hogy volt sajnos egy egyszerre nevetséges és szomorú esetem keresés közben. Igen. Ebből is tanultam. Nem egy biciklit néztem meg és nem egyszer hallottam családomtól, barátaimtól, hogy "Majd lesz egy jó, meglátod!". Ez tartotta bennem a lelket. A legrosszabb élmény után egy second-hand boltba mentem és ott azonnal bele is szerettem egy kis "csotrogányba". Sötétkék női bicikli (inkább mondanám tinibiciklinek) és a már előre, Anyukámmal megvett díszekkel ki is füttyögettem a járgányom. Azóta is boldogon szelem az utcákat rajta, hatalmas szeleken, furcsa esőkön és fagyokon át. Eddig csak egyszer kellett megigazítanom egy csavart rajta, hogy ne zörögjön, remélem továbbra is hűséges társam lesz a boldog napokon, nehéz időkben is. 

Ja, és alkudni is tudtam! Soha nem alkudoztam, de Apukám tanácsára megpróbáltam. El tudom képzelni, hogy kétségbeesett tekintetem hatotta meg leginkább az árust és nem a nagy kereskedő-alkudozó megjelenésem. Herkulesnek neveztem el, ezzel is jelezve, hogy nem ismerünk lehetetlent, csatornát, ami elnyelne minket.

„Ha nem volt, aki vigyen, hát magamat vittem”
Az első két hét igen lassan és nehézkesen telt, így megpróbáltam azokat a darabjaimat összekaparni, ami még megvolt, így jutottam arra, hogy örök szenvedélyemet, a karatét, itt is űznöm kell. Találtam is neten egy csapatot, aki ugyanúgy Shotokan karatéval foglalkozik, mint otthon, amihez szoktam, amin felnőttem. Nem kis félelemmel, új biciklimmel nekivágtam az ismeretlen éjszakai utaknak és hamar meg is találtam (néhány kisebb kerülővel és tévesztéssel természetesen) az iskolát, aminek tornatermében folyik az edzés. Az edzővel előzőekben beszéltem e-mailben, így tudta, hogy milyen fokozatom van és, hogy tudok hollandul, ami nagyon tetszett neki. Be is mutatott mindenki előtt, mondva, hogy magyar vagyok, de holland nyelvtudással, ami jól esett, a mosolyokat látva. Van néhány lány is, akikkel már az öltözőben tudtam kicsit beszélgetni, hogy mire számíthatok. A bemelegítés után (ami annyi futás volt, mint az én éves futás-mennyiségem) azt hittem, hogy végem. Az arcom biztosan egy igazi, érett, magyar paradicsom lehetett. Nem adtam fel, de egyszer majdnem elájultam, mert annyira nem volt levegőm. Nem dőlhettem ki! Fekete övesen, külföldiként egy idegen helyen nem lehettem gyenge. Kibírtam és azóta is bírom. (Nem használok liftet, minden nap többször megyek fel a negyedikre, ahol lakom, biciklivel járok mindenhova és annyi zöldséget eszek, hogy majdnem minden ebédemet salátának lehetne nevezni. Sok hússal. A desszert azért nem marad el: egy vajas keksz kis házi lekvárra, otthonról. Így próbálom magam újra kondiba hozni.) El nem tudom mondani, hogy mennyit jelent nekem ez a heti két edzés. Nem (csak) a mozgást illetően. Ott újra otthon érzem magam, ott nem számít semmi más. Nincs külvilág, nincsenek Erasmus-papírok, más mindenféle angol anyanyelvű ember, gyorsan beszélő holland, kihagyott otthoni programok vagy szocializálódási-kísérletek. Imádom. Újra csak én vagyok, csak az, ami ott van.

„Csak múljon az élet”
A szállásnak volt egy ismerkedős, vacsora-főzős estje, ahol megismertem pár embert. Voltak, akiket ismertem onnan, hogy már elhívtam a szállás WhatsApp (itt mindenki ezt használja) csoportjában mindenkit egy ISN-es társasjáték estre (így próbálok ismerkedni). Ebben a társaságban van amerikai, ausztrál (érthetetlen angollal), francia, német, olasz, görög, dél-afrikai is. Mentünk már pár helyre együtt, pl. Amszterdamba, francia pékségbe és jövő héten tervezünk egy következő utazást is valahova. Jó érzés, hogy van, akikhez tudok fordulni. Elmondhatatlanul jó néha magyart is hallani, ugyanis van néhány órán egy-egy magyar, akikkel nagyon jól kijövök. Hiába, a közös háttér gyorsabban összehoz. Az Orientációs Héten megismert emberekből is van néhány „kedvencem”, magyar és kínaiak, akikkel pedig a maastrichti karneválra mentem. Ha ezek az emberek nem lennének, nem tudom, hogy mi lenne velem. Örülök, hogy nem kell attól félnem, hogy egyedül kell ülnöm a sarokban egész félévben, mert nem sikerült barátokat szereznem (igen, volt ilyen félelmem, nem is kicsi). Nem mondom, hogy nem érzem magam néha így is magányosnak, de hiába, néha nehéz azt látni, hogy az otthoni társaság egy nagy, közös eseményen van, amin én nem tudok ott lenni. De ez tudom, hogy hozzátartozik a kinti félévemhez.
Az óráim többnyire érdekesek. Sajnos az egyik irodalmas óra nem a kívánt hatást hozza, de van egy izgi vitás órám, egy érdekes felépítésű holland filmes órám és még a nyelvészetes órát is élvezem! Különbségek vannak az otthonhoz képest, ami a holland képzést illeti, ugyanis itt már első évben kell 2500 szavas beadandót írni (holland elsőéveseknek ez tényleg nagy teljesítmény, ha nulláról kezdi az ember a nyelvet) és, ami a könyveket illeti…Itt meg kell venni őket. Néhány darab van second-hand boltban, de nyilván elkelt, mire odaértem. Nincs elektronikus formában. A példányok a könyvtárban (az az 1 darab) már kikölcsönözve. Így három könyvet kellett vennem, összesen 110 euró értékben. Nyugtatom magam, hogy ezért érdemes pénz kiadni. De hihetetlen belegondolni, hogy otthon egy háromezer forint értékű nyomtatás miatt néha elgörbült a szám széle. Most már nem mondok semmit. Egyébként jó érzés igazi könyvből tanulni, nem egy másolt, összefűzött füzetből.
Már most tudom a vizsgáim időpontját. Itt két vizsgaidőszak van; egy márciusban (kb egy hétig tartó) és májusban az „igazi” vizsgaidőszak. Jövő héten már lesz egy kisebb vizsgám, az 5,5-öt kell elérnem. Félreértés ne legyen: itt a legjobb a 10-es. Itt 5,5-8-ig szoktak elérni eredményeket, 10-es kb lehetetlen, a 9-es ritka, a 8-as a dicséretet érdemlő. Már harmadik hete megy az egyetem, de most kezd majd igazán beindulni. Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz. Remélem a félév végére egy C1-es holland tudással megyek haza.

„Nulláról kezdtem, de egy helyre érkezünk”
Egy régóta vágyott álmomat valósítottam, valósítom meg azzal, hogy külföldön élek és tanulok. Mindig is szerettem volna kicsit külföldön élni, hogy még több kultúrát, nyelvtudást és kalandot szívhassak magamba. Szerettem volna utazni. Azzal, hogy jelentkeztem Erasmus ösztöndíjra, kicsit azt szerettem volna elérni, hogy újra magamra találjak. Kicsit sablonosan hangozhat, de ez az igazság. Ki szerettem volna szakadni a mindennapokból, otthon szerettem volna hagyni az elkényelmesedett, (extra) stresszes énemet és tiszta lappal, új tapasztalatokkal indítani. Szükségem volt erre. Otthon hozzászoktam ahhoz, hogy tényleg otthon vagyok. Tudom az egyetemen, hogy kb. mi várható a tanároktól, tudtam, hogy kit kell vagy mit kell ajánlani a problémával küszködő hallgatóknak, tudtam, hogy az Aldiban vannak a legjobb ajánlatok, de a Tescoban a legjobb túrós-feketeribizlis fagyi. Itt minden új. Nulláról építkezek. Újra hasonló időszakot szeretnék megélni, mint, amikro felköltöztem Pestre és megtaláltam a helyem. Rengeteg kihívás, akadály, ismeretlen állt előttem, de legyőztem őket és boldogabb voltam, mint valaha. Valahogy nekem mindig a nagy, radikális (környezet)változás segített abban, hogy újra megtaláljam az utamat (Sajnálom, ha nagyon klisésen hangzik.)
Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Természetesen hiányzik a családom, de pár éve már mindenfelé szétszórva élünk, így ez a távolságnövelés nem jelent akkora gondot szerintem egyik félnek sem, csak a találkozás kerül több pénzbe. A távolság így is 2 óra. Csak repülővel.
További nehézség kapcsolatok terén a barátaim. Nehéz látni, hogy megy tovább az élet, nélkülem is van mulatság, KK-s buli, JegesEst vagy egyetemi fesztivál. Nehéz, hogy csak írva-telefonálva tudom megosztani a kalandjaimat velük és a „hogy vagy?” kérdés néha már mindenkinek nehéz és kicsit uncsi téma. Nincsenek azok a kis apró mindennapi kalandok, amik folytonosságot kölcsönöznének a kapcsolatnak. Persze hiszek benne, hogy így is túlélhető.
A távkapcsolat is meg természetesen iszonyú nehéz. Megszoktál valakit melletted, megvannak a közös viccek és hétvégi programok, amik most nincsenek. A kommunikáció lecsökken szintén telefonhívásokra, amikhez hozzá kell szokni. Főleg nehéz, ha egyáltalán nem hasonlít a két ember időbeosztása, programjai. Nehéz, ha a társad vagy dolgozik, amikor te egyetemen vagy, vagy, amikor ő van a suliban, te meg a szociális életedet próbálod építeni vagy, amikor ő a jelenkori és jövőbeli hallgatók sorsát javítja, te meg ezernyi definíciót tanulsz a közelgő vizsgára vagy munkát keresel kudarcokkal.

A telefonbeszélgetések hosszúságának belövése is nehéz, hogy kinek-mikor elég már a beszámolóból vagy mikor felesleges már az infó és csak azért beszélnél a családtagoddal/barátoddal/barátnőddel, mert hallani szeretnéd a hangját és elhinni, hogy nem változik semmi és ugyanúgy szeretnek otthon és várnak rád.

Minden nehézség ellenére újra belekezdenék az egészbe. Kérdés nélkül. Nem mondom, hogy nem nehéz, de érzem, hogy sokat tanulok. Nem csak a könyvekből, de a konyhában és főleg az élet területén. Csodálatos városban élek, gyönyörű, imádom! Nagyon szép helyeken jártam; Amszetrdam, Rotterdam, Delft, Hága és Maastricht és még sok város és sziget van a Csatornaáztatott-Timberland bakancslistámon! Egy igazi élmény ez az Erasmus! Várom a következő kalandokat, persze azért remélem, hogy most már kevesebb akadályba ütközöm. Ha mégis jönne egy újabb közeli csatorna, rossz kulcs, hibás aktiváló kód, rossz bicikli vagy banki nehézség, akkor azt is legyőzöm majd.

„Valami felépül, ha darabokra szétesünk.”