Január 17-én érkeztem Hollandiába és azóta minden egyes nap egy kaland. Lehet az jó, de néha kicsit rossz is. A következő sorokban őszintén szeretnék írni arról, hogy miket éltem át, hogyan éltem meg őket és mit is jelent igazán külföldre költözni és kint tanulni, ha csak egy fél évre is. 

Az egyes bekezdéseknek kedvenc pécsi zenekarom dalcímeit- és szövegeit használtam fel, így is jelezve, hogy honnan is jöttem. 

„Anyám is lelépett volna már százszor, de mégsem,…összetartja valami”
Anyukám elkísért költözésem során. Együtt voltunk az első három napban, amíg beszereztem a kulcsokat a szálláshoz, megvettük az alap élelmiszerkészletet és takarító szettet, mert hát kellett. Szállásom biciklivel kb. 10 perc a városközpontból, de gyalog…egy örökkévalóságnak tűnt. Akkor mentünk a szállásra, amikor a legendás 60km/h-s szél volt és persze: eső. Google Maps-en kerestem a szállást, aminek vagy már víz alatt kellett lennie vagy másik országban, mert annyit mentünk. Egyszer össze is omlottam, hogy nem érdekel, nem akarom megtalálni, kint van a fenében, hagyjuk! Szerencsére nem voltam egyedül, így végül meglett. Egy nyugodt környéken, nagy társasház egyik apartmanja az enyém, vagyis a miénk, a kínai szobatársammal. Őszintén szólva először megijedtem kicsit nehéz lesz vele szót érteni a különböző kultúra és szokások ellenére, főleg az előítéleteim ellenére, mint pl. csoszogás, telefon fél mm-es távolságban bámulása, stb. De szerencsére nagyon aranyos, mosolygós, segítőkész. Persze tökéletes szobatárs nem létezik senkinek, így azért elmondom, hogy az bizony igaz, hogy az ő kultúrájukban a takarítás nem a kedvenc „muszáj-elfoglaltság”, a csoszogás kicsit igaz és a tésztát úgy szürcsöli és szippantja be, mintha egy tehetségkutatóban ez lenne a száma, hogy minél nagyobb mennyiséget, minél hangosabban szippantson be. Ha nem lenne fülhallgatóm, valószínűleg kipróbálnám a folyosón alvást. Visszatérve a szálláshoz: van egy egész nagy erkély, külön konyha és fürdő kettőnkre. Így igen luxus körülmények között élek, hollandiai viszonyban kedvező áron, így nem panaszkodhatok. A KUK-ban kb a tized része volt a szobának az „én részem”. Az otthonról hozott fényképekkel és az elmúlt hónapban szerzett és kapott képeslapokkal feldíszítve igen otthonos helyem lett.
A szállás körüli teendők sem voltak teljesen akadálymentesek. Rossz kulcsokat kaptam. Persze ez akkor derült ki, amikor már a szálláson voltunk. Ha nincs otthon a szobatársam, akkor nem jutunk be. Úgyhogy mehettem vissza a következő napokban, hogy elnézést, ez nem jó. De most már van mindenféle kulcsom, régi és új is.
Ezúton is köszönöm Anyu, hogy kibírtad, hogy az első napokban is mellettem maradtál, miután nem egyszer akadtam ki és tört el a mécses!

"Nem, nem, nem, nem. Nem érinthet meg"
Itt nem emberi érintésekre gondolok, hanem máris pénzügyi vizekre evezek. Ha valaki Hollandiába jönne - akár meglátogatni - az készüljön némi készpénzzel. Azt hittem, hogy én vagyok a világ legfelkészültebb Hollandiába-utazó, de sajnos nem így történt. MasterCard kártyámat aligha fogadják el valahol, legalábbis, ami a kisvárosokat - mint Leiden - érinti. Csináltattam egy deviza alapú, komoly kártyát, de az sem működik. MasterCard. Itt maximum Amszterdamban tudtam a kártyámmal érvényesülni és, amíg nem lett holland kártyám, addig készpénzből éltem. Az egyetemen van egy automata, hogy az egyetemi kártyát (ilyen is van, LU-kaart a neve) fel tudjam tölteni némi pénzzel, hogy utána arról tudjak nyomtatni, fénymásolni, stb. Ez az automata mindenre képes, ami a pénzlevonást illeti: bedughatom a kártyát, lehúzhatom a mágnes csíkot vagy odaérinthetem "PayPass"-os módon. Nem hatja meg. Egyik sem. Kénytelen voltam egy holland kártyát is csináltatni, ami menő dutch orange ING bankos lett. Az is volt egy procedúra. Röviden kellett hozzá ISBN number-t (ez az a szám, ami azért jár, hogy "holland polgár" vagyok augusztusig) csináltatnom, majd bankba ezzel bemenni, utána várni napokat az aktiválásra ás kártyára. Hiba volt az aktiváló kóddal. Miután megoldódott, jött az utalás. Deviza utalás jó néhány nap. Két hét alatt "holland" lettem. Történetem lényege: a mai modern világban is érdemes készpénzzel külföldre készülni, mert vannak izolált banki társadalmak, mint a holland.

"Majd"
Az első két hetem a pénzügyi helyzetem rendezése mellett főként a bicikli-kereséssel telt. Néhányan tudjátok, hogy volt sajnos egy egyszerre nevetséges és szomorú esetem keresés közben. Igen. Ebből is tanultam. Nem egy biciklit néztem meg és nem egyszer hallottam családomtól, barátaimtól, hogy "Majd lesz egy jó, meglátod!". Ez tartotta bennem a lelket. A legrosszabb élmény után egy second-hand boltba mentem és ott azonnal bele is szerettem egy kis "csotrogányba". Sötétkék női bicikli (inkább mondanám tinibiciklinek) és a már előre, Anyukámmal megvett díszekkel ki is füttyögettem a járgányom. Azóta is boldogon szelem az utcákat rajta, hatalmas szeleken, furcsa esőkön és fagyokon át. Eddig csak egyszer kellett megigazítanom egy csavart rajta, hogy ne zörögjön, remélem továbbra is hűséges társam lesz a boldog napokon, nehéz időkben is. 

Ja, és alkudni is tudtam! Soha nem alkudoztam, de Apukám tanácsára megpróbáltam. El tudom képzelni, hogy kétségbeesett tekintetem hatotta meg leginkább az árust és nem a nagy kereskedő-alkudozó megjelenésem. Herkulesnek neveztem el, ezzel is jelezve, hogy nem ismerünk lehetetlent, csatornát, ami elnyelne minket.

„Ha nem volt, aki vigyen, hát magamat vittem”
Az első két hét igen lassan és nehézkesen telt, így megpróbáltam azokat a darabjaimat összekaparni, ami még megvolt, így jutottam arra, hogy örök szenvedélyemet, a karatét, itt is űznöm kell. Találtam is neten egy csapatot, aki ugyanúgy Shotokan karatéval foglalkozik, mint otthon, amihez szoktam, amin felnőttem. Nem kis félelemmel, új biciklimmel nekivágtam az ismeretlen éjszakai utaknak és hamar meg is találtam (néhány kisebb kerülővel és tévesztéssel természetesen) az iskolát, aminek tornatermében folyik az edzés. Az edzővel előzőekben beszéltem e-mailben, így tudta, hogy milyen fokozatom van és, hogy tudok hollandul, ami nagyon tetszett neki. Be is mutatott mindenki előtt, mondva, hogy magyar vagyok, de holland nyelvtudással, ami jól esett, a mosolyokat látva. Van néhány lány is, akikkel már az öltözőben tudtam kicsit beszélgetni, hogy mire számíthatok. A bemelegítés után (ami annyi futás volt, mint az én éves futás-mennyiségem) azt hittem, hogy végem. Az arcom biztosan egy igazi, érett, magyar paradicsom lehetett. Nem adtam fel, de egyszer majdnem elájultam, mert annyira nem volt levegőm. Nem dőlhettem ki! Fekete övesen, külföldiként egy idegen helyen nem lehettem gyenge. Kibírtam és azóta is bírom. (Nem használok liftet, minden nap többször megyek fel a negyedikre, ahol lakom, biciklivel járok mindenhova és annyi zöldséget eszek, hogy majdnem minden ebédemet salátának lehetne nevezni. Sok hússal. A desszert azért nem marad el: egy vajas keksz kis házi lekvárra, otthonról. Így próbálom magam újra kondiba hozni.) El nem tudom mondani, hogy mennyit jelent nekem ez a heti két edzés. Nem (csak) a mozgást illetően. Ott újra otthon érzem magam, ott nem számít semmi más. Nincs külvilág, nincsenek Erasmus-papírok, más mindenféle angol anyanyelvű ember, gyorsan beszélő holland, kihagyott otthoni programok vagy szocializálódási-kísérletek. Imádom. Újra csak én vagyok, csak az, ami ott van.

„Csak múljon az élet”
A szállásnak volt egy ismerkedős, vacsora-főzős estje, ahol megismertem pár embert. Voltak, akiket ismertem onnan, hogy már elhívtam a szállás WhatsApp (itt mindenki ezt használja) csoportjában mindenkit egy ISN-es társasjáték estre (így próbálok ismerkedni). Ebben a társaságban van amerikai, ausztrál (érthetetlen angollal), francia, német, olasz, görög, dél-afrikai is. Mentünk már pár helyre együtt, pl. Amszterdamba, francia pékségbe és jövő héten tervezünk egy következő utazást is valahova. Jó érzés, hogy van, akikhez tudok fordulni. Elmondhatatlanul jó néha magyart is hallani, ugyanis van néhány órán egy-egy magyar, akikkel nagyon jól kijövök. Hiába, a közös háttér gyorsabban összehoz. Az Orientációs Héten megismert emberekből is van néhány „kedvencem”, magyar és kínaiak, akikkel pedig a maastrichti karneválra mentem. Ha ezek az emberek nem lennének, nem tudom, hogy mi lenne velem. Örülök, hogy nem kell attól félnem, hogy egyedül kell ülnöm a sarokban egész félévben, mert nem sikerült barátokat szereznem (igen, volt ilyen félelmem, nem is kicsi). Nem mondom, hogy nem érzem magam néha így is magányosnak, de hiába, néha nehéz azt látni, hogy az otthoni társaság egy nagy, közös eseményen van, amin én nem tudok ott lenni. De ez tudom, hogy hozzátartozik a kinti félévemhez.
Az óráim többnyire érdekesek. Sajnos az egyik irodalmas óra nem a kívánt hatást hozza, de van egy izgi vitás órám, egy érdekes felépítésű holland filmes órám és még a nyelvészetes órát is élvezem! Különbségek vannak az otthonhoz képest, ami a holland képzést illeti, ugyanis itt már első évben kell 2500 szavas beadandót írni (holland elsőéveseknek ez tényleg nagy teljesítmény, ha nulláról kezdi az ember a nyelvet) és, ami a könyveket illeti…Itt meg kell venni őket. Néhány darab van second-hand boltban, de nyilván elkelt, mire odaértem. Nincs elektronikus formában. A példányok a könyvtárban (az az 1 darab) már kikölcsönözve. Így három könyvet kellett vennem, összesen 110 euró értékben. Nyugtatom magam, hogy ezért érdemes pénz kiadni. De hihetetlen belegondolni, hogy otthon egy háromezer forint értékű nyomtatás miatt néha elgörbült a szám széle. Most már nem mondok semmit. Egyébként jó érzés igazi könyvből tanulni, nem egy másolt, összefűzött füzetből.
Már most tudom a vizsgáim időpontját. Itt két vizsgaidőszak van; egy márciusban (kb egy hétig tartó) és májusban az „igazi” vizsgaidőszak. Jövő héten már lesz egy kisebb vizsgám, az 5,5-öt kell elérnem. Félreértés ne legyen: itt a legjobb a 10-es. Itt 5,5-8-ig szoktak elérni eredményeket, 10-es kb lehetetlen, a 9-es ritka, a 8-as a dicséretet érdemlő. Már harmadik hete megy az egyetem, de most kezd majd igazán beindulni. Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz. Remélem a félév végére egy C1-es holland tudással megyek haza.

„Nulláról kezdtem, de egy helyre érkezünk”
Egy régóta vágyott álmomat valósítottam, valósítom meg azzal, hogy külföldön élek és tanulok. Mindig is szerettem volna kicsit külföldön élni, hogy még több kultúrát, nyelvtudást és kalandot szívhassak magamba. Szerettem volna utazni. Azzal, hogy jelentkeztem Erasmus ösztöndíjra, kicsit azt szerettem volna elérni, hogy újra magamra találjak. Kicsit sablonosan hangozhat, de ez az igazság. Ki szerettem volna szakadni a mindennapokból, otthon szerettem volna hagyni az elkényelmesedett, (extra) stresszes énemet és tiszta lappal, új tapasztalatokkal indítani. Szükségem volt erre. Otthon hozzászoktam ahhoz, hogy tényleg otthon vagyok. Tudom az egyetemen, hogy kb. mi várható a tanároktól, tudtam, hogy kit kell vagy mit kell ajánlani a problémával küszködő hallgatóknak, tudtam, hogy az Aldiban vannak a legjobb ajánlatok, de a Tescoban a legjobb túrós-feketeribizlis fagyi. Itt minden új. Nulláról építkezek. Újra hasonló időszakot szeretnék megélni, mint, amikro felköltöztem Pestre és megtaláltam a helyem. Rengeteg kihívás, akadály, ismeretlen állt előttem, de legyőztem őket és boldogabb voltam, mint valaha. Valahogy nekem mindig a nagy, radikális (környezet)változás segített abban, hogy újra megtaláljam az utamat (Sajnálom, ha nagyon klisésen hangzik.)
Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Természetesen hiányzik a családom, de pár éve már mindenfelé szétszórva élünk, így ez a távolságnövelés nem jelent akkora gondot szerintem egyik félnek sem, csak a találkozás kerül több pénzbe. A távolság így is 2 óra. Csak repülővel.
További nehézség kapcsolatok terén a barátaim. Nehéz látni, hogy megy tovább az élet, nélkülem is van mulatság, KK-s buli, JegesEst vagy egyetemi fesztivál. Nehéz, hogy csak írva-telefonálva tudom megosztani a kalandjaimat velük és a „hogy vagy?” kérdés néha már mindenkinek nehéz és kicsit uncsi téma. Nincsenek azok a kis apró mindennapi kalandok, amik folytonosságot kölcsönöznének a kapcsolatnak. Persze hiszek benne, hogy így is túlélhető.
A távkapcsolat is meg természetesen iszonyú nehéz. Megszoktál valakit melletted, megvannak a közös viccek és hétvégi programok, amik most nincsenek. A kommunikáció lecsökken szintén telefonhívásokra, amikhez hozzá kell szokni. Főleg nehéz, ha egyáltalán nem hasonlít a két ember időbeosztása, programjai. Nehéz, ha a társad vagy dolgozik, amikor te egyetemen vagy, vagy, amikor ő van a suliban, te meg a szociális életedet próbálod építeni vagy, amikor ő a jelenkori és jövőbeli hallgatók sorsát javítja, te meg ezernyi definíciót tanulsz a közelgő vizsgára vagy munkát keresel kudarcokkal.

A telefonbeszélgetések hosszúságának belövése is nehéz, hogy kinek-mikor elég már a beszámolóból vagy mikor felesleges már az infó és csak azért beszélnél a családtagoddal/barátoddal/barátnőddel, mert hallani szeretnéd a hangját és elhinni, hogy nem változik semmi és ugyanúgy szeretnek otthon és várnak rád.

Minden nehézség ellenére újra belekezdenék az egészbe. Kérdés nélkül. Nem mondom, hogy nem nehéz, de érzem, hogy sokat tanulok. Nem csak a könyvekből, de a konyhában és főleg az élet területén. Csodálatos városban élek, gyönyörű, imádom! Nagyon szép helyeken jártam; Amszetrdam, Rotterdam, Delft, Hága és Maastricht és még sok város és sziget van a Csatornaáztatott-Timberland bakancslistámon! Egy igazi élmény ez az Erasmus! Várom a következő kalandokat, persze azért remélem, hogy most már kevesebb akadályba ütközöm. Ha mégis jönne egy újabb közeli csatorna, rossz kulcs, hibás aktiváló kód, rossz bicikli vagy banki nehézség, akkor azt is legyőzöm majd.

„Valami felépül, ha darabokra szétesünk.”